2015. november 29.

Blogvisszafoglalás (úgy értem, köszönetek áradata)

 Eljött ez a nap is, amikor végre visszafoglalhatom jogos tulajdonomat, a blogomat, és Stellaként szólhatok hozzátok. (Valószínűleg nem örültök neki; Oliver sokkal jobb fej nálam.) Most itt vagyok, nagy büszkén, izgatottan a blog befejezése miatt... és nem tudok mit mondani.
 De tényleg. Végig ezt a pillanatot vártam a legjobban    nem mintha olyan szívesen válnék meg a történettől, inkább csak azért, hogy végre megoszthassam veletek a gondolatokat, amik írás közben felötlöttek bennem. Végig azt tervezgettem, mit mondhatnék nektek, és most mintha mindent elfelejtettem volna belőle. Két hétig halogattam ezt a bejegyzést, és még mindig nem vagyok köszönetnyilvánítós hangulatban. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy el kell engednem a történetet.
 Nem hiszem, hogy érzelgős búcsúbeszédet fogok írni. Nem illik a blog hangulatához, meg úgy őszintén, hozzám se. (Két éve például azzal hirdettem a Rendezte: az Élet befejező részét, hogy az utolsó bekezdés írása közben véletlen lenyeltem a rágómat. Ezek után ne várjatok tőlem semmit.) Mégis úgy érzem, bármiféle szentimentalizmus nélkül is sok embernek meg kell köszönnöm, hogy létrejöhetett ez a blog.


Időrendben haladva, először is meg kell köszönnöm a volt osztálytársaimnak, akik már akkor megtalálták a blogot, mikor a prológust hirdettem, és ahelyett, hogy kiröhögtek volna, megdicsérték a marketingszövegemet. Na jó, valószínűleg röhögtek is, de én is röhögtem magamon, szóval ez nem számít. A volt osztályfőnökömnek és magyartanáromnak, Kinga néninek is szeretném megköszönni    valószínűleg olvassa is most ezeket a sorokat.
Nagyon köszönöm a KKK team volt tagjainak is, ennek a három őrültnek, bloggerquennek, a világuralomra törő legjobb barátnőimnek, Alice-nek, Lucának és Kertész Kingának, aki az első rész óta túláradó (szinte már egészségtelen :D) lelkesedéssel követi a blogot, és hamarabb barátkozott össze egy kitalált karakterrel, mint az íróval. Hatalmas köszönet irányul még Khyira felé, aki ezt a gyönyörű designt idevarázsolta, ráadásul teljes titokban. És még egy köszönöm jár Kingának, és mellette Daniel A. Primnek, Krisztiánnak, LoveRosie-nak és Barbarának a trailer szinkronhangjaiért - azért egész jó munkát hoztunk össze. 

Köszönöm a Be Unique! és a másik, Nagyon Titkos csoport tagjainak, nagyon sokat tanultam tőletek! Köszönöm még Maffiának, Sarah-nak, Mercinek, Katniss Everdeennek, Arika Blue-nak, Barbynak, Barla Szabó Zsófinak, Beast Belle-nek, Netty L. Nelsonnak, Kabai Krisztinek, Mircsinek, Lyla Campbellnek, Pritty Prattynak, Daremónak, Madilyn N. Coltonnak, Astrid Haynesnek, Lana Coopernek, Molnár Hope-nak, Jorin W. Jankinsnek, Shattered Angelnek, Bodzavirágnak, Nicole-nak, Juliet Krausnak, Lexie Popnak, Kovács Viviennek, Robson Hope-nak, Reasonellnek, Bernadettnek, a kommentekért, üzenetekért, visszajelzésekért és támogatásért. Még nagyon sokan vagytok, akiket már nem tudok visszakeresni, de természetesen nektek is nagyon köszönöm, hogy olvastátok a történetet, és esetleg fel is iratkoztatok! akiknek nagyon köszönöm, Köszönöm még az összes kritikusnak, aki véleményt fogalmazott meg a blogomról - őket az Ahogy mások reagáltak résznél találjátok meg. Sőt, úgy igazából minden bloggernek köszönöm, mert semmihez se fogható érzés a közösségetekhez tartozni. Remélem, még nem kell egy ideig kiszakadnom ebből a világból <3

Még nagyon üres ez a bejegyzés. Arra gondoltam, megosztok veletek néhány érdekességet a történetről. (Még ha nem is érdekel senkit. Diktatúra van, csöndben maradtok.) 
Már felkértek néhány bloggerinterjúra, és ilyenkor az első kérdés mindig az, hogy honnan jött a történetem alapötlete. Namármost nem tudom, hogy ez ilyen izgi téma-e, vagy csak nincs fantáziája a kérdezőknek, de bevezetőnek mindenképpen jó. Talán nem mondok újat azzal, hogy ez a sztori abszolúte karakterközpontú, és Oliver alakja hamarabb jelent meg nekem, mint bármilyen részlet a cselekményből. Egyébként is szeretem az ilyen felépítésű történeteket, én halál lazán megteszem, hogy összeterelek egy csomó érdekes karaktert, rájuk zárom az ajtót, és vigyorogva figyelem, mit csinálnak egymással. Az már évek óta alap volt nekem, hogy akarok egy pasi főszereplőt, aki nem egy unalmas alak, hanem egy kicsit szélsőséges, érzelmi fogyatékos és gyerekes, de azért végtelenül szerethető. Először úgy voltam vele, hogy ráérek vele, mégse tudott nyugton hagyni a gondolat. Egyértelműen következett, hogy vígjátékot kell írnom, szerelmi szállal, és lehetőleg legyen egy könnyen követhető, epizodikus beütése, mintha egy amerikai sitcomról lenne szó. Kell bele sok poénos helyzet, sok összegubancolódott szerelmi szál, és persze egy fix pont, egy olyan lány, akivel a sztori végén nyugodt szívvel hozom össze a főhősömet. Az első elképzelésemben ő egy friendzone-ba tett havercsaj volt, de aztán arra gondoltam, ha már úgyis tök egyértelmű, kivel fog összejönni, akkor miért ne lehetnének együtt a történet kezdetekor? Viszont ha boldog párkapcsolatban élnek, akkor mi a cselekmény? (Nyilván akkor is lenne valami, de azért egy jó szerelmi szálhoz szinglin kell indítani.) Így hát kiokoskodtam, hogy a legjobb, ha egy szakítással nyitunk. Megvolt az első jelenet, egy erős felütés, ahogy irodalomórán mondanánk - és akkor beugrott az egész sztori. Így, egyben, a most olvasható formájában.

 Nem szoktak hinni nekem, de az az igazság, hogy alig terveztem meg a sztorit. Az első lelkesedés hatása alatt írtam meg a nulladik fejezetet, és aztán hozzá még öt részt. Csak azután kezdett derengeni, hogy ötven fejezet, az bizony egy kicsit sok. (Valahogy ösztönből jött amúgy ez az ötvenes is: huszonöt kevésnek tűnt, száz meg soknak. Nem tudom, melyik lehetőségnek örültetek volna jobban.) Úgyhogy el kellett kezdenem tervezni. És igen, azt csináltam, amit már sejthettetek: csináltam egy rohadt nagy táblázatot, az egyik oszlopban random lánynevekkel, a másikban rejtélyes, érthetetlen kulcsszavakkal, amiket néha én magam se tudtam megfejteni. Nem kicsit nézett ki bizarrul, nem is csoda, hogy végig rejtegettem mindenki elől. Egyébként sokszor nem is voltam vele kisegítve, mert olyan általánosságban írtam le a kulcsszavakat, vagy olyan idióta ötlet volt, hogy ki kellett találnom egy teljesen újat.

Mert a zseniális Fitzgeraldnak már megint igaza volt,
és én is ez az elv szerint írom a sztorijaimat.
 Általában az az első reakció az alapsztorit hallva, hogy te meg hogy a jóéletbe találsz ki ennyi karaktert? Hát, könnyebbe, mint hinnétek. Ezek az epizódszereplők mind sablonkarakterek, legalábbis sablonokból indulnak ki, és minden egyes jelenet is egy-egy közhelyre épül. Mindig is foglalkoztatott, hogy hányféleképpen lehet értelmezni a szerelmet, hányszor lehet különbözőféleképpen megélni ugyanazt az érzést -- gyakorlatilag a két előző blogom is ezzel foglalkozott, csak ott nem volt ennyire a képetekbe nyomva. Soha nincs két egyforma szerelem, és szerettem volna megmutatni, hogy mennyire mások lehetnek ezek a kapcsolatok, csak mert más alaphelyzetbe tettük őket. Különben is, én az első találkozásokra vagyok specializálódva: akkor a legérdekesebbek a karakterek, akkor lehet elsütni minden ismerkedős dumát, később már minden olyan unalmas lesz! Tulajdonképpen nem csináltam mást, mint ötvenszer megírtam a kedvenc részemet egy sztoriból. Ötven különböző karakterrel, akikkel pláne nem volt nehéz dolgom: sokszor már magából az alaphelyzetből egyenesen következett, hogy kiről kell írnom. A jellemükkel tehát nem szenvedtem meg, legfeljebb néha kicsit a nevükkel, de arra az esetre ott volt a Facebook, a rengeteg rám zúduló angol név, és néha a kamunév-generátor is. 
Maga a cselekmény néha nehezen ment. Volt, hogy rám törtek egy ötperces depresszió, miszerint én sose leszek képes befejezni a sztorit, nem is értem, mire vállalkoztam, annyira hülye vagyok... de valahogy mindig megoldottam. Ne kérdezzétek, hogyan, mert nekem már teljesen egybefolyik a részek írása. Az biztos, hogy számtalanszor kigugliztam a durva szakítás vagy vicces szakítós sztorik kifejezéseket, de nem kell aggódni, soha nem találtam semmi használhatót, még csak ihletként se tudtam őket alkalmazni. Itt egy kicsit megrendült a hitem az élet írja a legjobb sztorikat örökös elvemben, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg a legunalmasabb alakok teszik fel a netre a szerintük durva szakítós sztorikat, és a való életben tényleg vannak érdekes love storyk. Egyetlen fejezetet a saját életemről mintáztam,


Alice rávett, hogy egy dologról még beszéljek, és ez a történet dala. Nálam, a megrögzött zenemániásnál ez úgy néz ki, hogy minden sztorimnak van egy fő dala, és ezen felül akár minden jelenethez vagy karakterhez tudok találni egyet. Ebben az esetben annyi rész volt, hogy már nem is tartottam számon ezeket a számokat – úgy vagyok vele, hogy ez az a történet, amihez minden zenét hozzá lehet rendelni, amit csak akarunk, mert egyszerűen annyi minden történik benne, és olyan széles skáláját mutatja meg az érzelmeknek. Oliver és Rachel kapcsolatát próbáltam csak néha jellemezni: az első fejezetekben egyértelműen a Gives you hell a daluk, az All American Rejectstől, bár erre is csak utólag jöttem rá. Aztán, a kezdeti egóharc után (amikor próbálják bebizonyítani, hogy nem is érdekli őket a másik, és tök jó döntés volt szakítani), egyre inkább kirajzolódik, hogy szükségük van egymásra. Az első dal, aminél megcsaptak az Olicher érzések, a Burning bridges volt, és ezt követte a többi OneRepublic-ballada is – Ryan Teddernek nagyon hasonlíthat a kapcsolata erre a sztorira. De ezek szomorúak, nem adják át a történet hangulatát, valami más kellett. Az nem is kérdés, hogy Kelly Clarksontól a My life would suck without you jellemzi őket: az a dal eddig az összes párosomra igaz volt. Aztán még volt a Hold my tounge a Sheppardtől, az is egy nagyon pörgős, nagyon vidám szám. Ezek viszont csak a kettejük kapcsolatát írják le, nem magát a sztorit. A történet ultimate himnusza a 50 ways to say goodbye.
Ez a kép annyira LS, hogy nagyon,
és még a zászló is stimmel, ahww *-* 
Adok egy pillanatot, hogy belegondoljatok, mennyi az esélye annak, hogy egy ilyen beteg című (és beteg tartalmú, de ez más kérdés) dal megjelenjen, és így passzoljon a bloghoz. Ugye. És ráadásul ez egy fájdalmasan jó zene, kb három éve masszívan az egyik kedvencem. Nem volt kérdés, hogy ez fog a trailer alatt szólni, sőt, az URL-nek is ezt a nevet kellett volna viselnie, de mindegy, ezt már becumiztam. Mindenképp hallgassátok meg, sőt, ha újraolvasásra adnátok a fejeteket, közben javasolom folyamatos ismétlésre tenni a dalt.

Két évig írtam a történetet, és ez alatt elmondhatatlanul a szívemhez nőtt. Nem, nem tudok kedvenc részt megnevezni, ne is kérjetek erre. (Azt viszont imádom, hogy mindannyiótoknak másik fejezet tetszik a legjobban, és olyan sokszínűek vagytok és egyediek, és aranyosak, hogy én mindjárt behalok.) Kedvenc jeleneteket viszont meg tudok nevezni: mivel állandó mellékszereplő-komplexusom van, imádtam, amikor együtt volt a csapat, és Dylanékről is írhattam egy kicsit. És természetesen az Olicher-részeket is nagyon szerettem     ahhoz képest, hogy ők a főszereplő páros, kevés közös jelenetük van, nem? 

Talán ezt a sztorit írtam a leghosszabb ideig, és mivel iszonyatosan karakterközpontú, itt lett a legszorosabb a kapcsolatom a főszereplővel. Épp nemrég jöttem rá, hogy Oliverrel konkrétan megírtam az én zsáneremet pasik terén   bár akkor nem tudatosan csináltam, egyszerűen mondanivalóm volt egy ilyen karakterről. A sztori során viszont félelmetesen sokat tudtam meg róla, bőven tudtam árnyalni a jellemét; egyszer fel is kellett függesztenem pár napra az írást, mert egyszerűen sokkolt, hogy ennyire ismerem őt. Szerencsére gyorsan túltettem magam ezen, és most már ott tartok, hogy 
karácsonyra kérekszépen egy ilyen fiút.


A történet írása mindig gyanúsan könnyű volt: ha egyszer leültem, szinte biztos, hogy egyben elkészült egy egész fejezet. (Ez sajnos azzal is járt, hogy iszonyúan rászoktam a halogatásra.) Furán, vagy akár egoistán is hangozhat, de sose jelentett különösebb kihívást az írása. Mindig inkább kikapcsolódásként, hobbiként, jó fejlődési lehetőségként gondoltam rá, nem valami hűdenagy projektként, amit életcélom beteljesíteni. Írói válságok, mélypontok kábé kétrészenként voltak, és sose tartottak tovább egy napnál. Talán ebből adódott az a fun fact is, hogy soha, egyetlen napom se volt, amikor ez lett volna az egyetlen sztorim, mindig írtam valami mást mellette. Minden rész olyan egyszerűnek tűnt, a kapott dicséretekre pedig valahogy úgy gondoltam, mint egy karácsonyi ajándékra, és nem mint a kemény munkám jogos eredményére. Sose tudtam jól kezelni a dicséreteket, mindig azt éreztem,nem érdemlem meg őket – nem azért, mert jajistenem, én olyan béna író vagyok, engem ne is szeressetek (ezt az attitűdöt sose bírtam), hanem mert nekem tényleg szórakozás volt írni. Persze minden komment, kritika és reakció nagyon jól esett, sokszor szó szerint feldobtátok a napomat velük. Semmihez se hasonlítható élmény volt látni, hogy egyre többen vagytok, egyre népszerűbb a történet, és egymás után érem el a tíz, húsz, a kezdeti célként kitűzött ötven, majd száz, és a legutolsó fejezetre a százhuszonegy feliratkozót, emellett pedig Magyarblogokról és Molyról is összeszedtem pár olvasót. Sose gondoltam volna, hogy ilyen sikerem lesz, ennyi csodás emberrel ismerkedhetem meg, és ilyen sokat tanulhatok. Köszönök minden ilyen élményt nektek!

A legeslegjobban pedig azt imádtam, hogy belementetek a játékba, és a kommenteket Olivernek címeztétek – nem gondoltam volna, hogy ekkora sikere lesz ennek. Pláne, hogy ha akárhányszor elmondom magamban ennek az interaktív blog dolognak a lényegét, mindig rájövök, hogy igazából mekkora hülyeség. De ti kitartottatok a hülyeségem mellett, amit nagyon, nagyon, nagyon köszönök! 



És hogy mi lesz ezután? Most valószínűleg bevetem az ágyamat, aztán megyek megnézni A Segítség utolsó félóráját. A távolabbi jövőt sajnos én se látom. Valószínűleg nyitok egy mindenes, személyes blogot, amit már komolyabb keretek közt szeretnék üzemeltetni, hogy egyszer akár honlapként is használhassam. Úgy tervezem, valamikor megcélozom a könyvkiadást. Nem, nem ezzel a történettel – hallottam már azt, hogy könyvként is szívesen látnák, de én sose tudtam rá így gondolni. A témája, a szerkezete, a stílusa miatt nekem mindig is blogtörténet marad, ha kiadnák, azzal csak komolytalanná tenném. Ha már mindenáron hírnevet akartok nekem, szóljatok egy amcsi tévétársaságnak, forgatunk belőle egy vígjátéksorozatot. 
Viszont vannak más írásaim, amik esetleg jobban megérdemelnék a könyvformát. Szeretnék ezeken dolgozni a jövőben. Blogos formában írt történeteim nem hiszem, hogy lesznek (bár nagyon rágják a fülemet egy második évadért vagy spin-offért), de semmiképp se fogok eltűnni a színről, sőt. Így még több időm lesz a személyes blogot üzemeltetni, a rossz híremet építeni, és veletek foglalkozni, akár tetszik, akár nem. Szóval ne örüljetek előre, mert az biztos, hogy még hallani fogtok rólam.

Nem akarom elhinni, hogy ennyi. De már nincs több mondanivalóm, legalábbis most úgy érzem. Egy biztos: a végére meglett az a lezárós hangulat.

Szeretném, ha dobnál egy kommentet, vagy bármi visszajelzést, ha tetszett a blog.



A komit előre, minden mást utólag köszön nektek:


Stella Juniper





és vége.

2015. november 10.

51. Rachel Pennington

 Sziasztok!
Egy kis késéssel ugyan, de megérkezett a legutolsó fejezet is :) Kicsit hosszú lett, és most azon izgulok, hogy ugye, nem hagytam ki belőle semmit... és remélem, tetszeni fog nektek ez a lezárás.
Jut eszembe, nektek van most olyan történetlezárós feelingetek? Mert nekem egyáltalán nincs :O próbáltam összeszedni valami felvezető szöveget, de csak óriási közhelyek jutottak eszembe, arra meg szerintem nem lennétek kíváncsiak, és nem is illene a történethez egy ilyen giccses lezárás. Azért szeretnék kitenni majd egy köszönetnyilvánító bejegyzést, amiben megpróbálom összefoglalni az érzéseimet... de ahhoz még kell pár nap, hogy össze tudjam szedni őket. Egyelőre még nem fogtam fel, hogy vége.
 Egy dolgot viszont biztosan tudok mondani. Rengeteg köszönettel tartozom, hogy itt vagytok, olvassátok a történetet, megosztjátok a gondolataitokat, és ennyi szeretetet kapok tőletek. Nagyon köszönöm!
És akkor, még egyszer utoljára, jó olvasást mindenkinek!

Utóirat: mielőtt elolvassátok, nem árt még egyszer átfutni a nulladik fejezetet, mert lesz benne egy-két párhuzam... :)

Az úgy volt, hogy négy hónapnyi őrület után, mikor már senki se gondolta volna, hogy ebből lesz valami, a katasztrofálisan rendetlen nappalimban közölte velem, hogy helyre kéne hoznunk a dolgokat, mégpedig együtt.
– Hogy micsoda? – kérdeztem vissza.
– Hozzuk helyre a dolgokat – ismételte meg Rachel nyomatékosan, mintha csak értelmi fogyatékoshoz beszélne. Hát, az a nagy büdös helyzet, hogy egy pillanatra úgy is éreztem magam, és ebből a szempontból épp a legrosszabbkor fejezem be ezt a történetet. Príma egy lezárás, mi? Mert Oliver Brooks baromira nem az a fajta srác, aki totál lefagyva áll a saját nappalijában, csak mert egy csaj vissza akar jönni hozzá.. Az igazi Oliver Brooks most gúnyosan felröhögne, és azt mondaná: „Hozzuk helyre? Gratulálok, ez hamarabb nem jutott eszedbe?”, aztán otthagyná a csajt. Akkor meg miért voltam mégis ekkora lúzer?
 Elég gáz bevallani, de arról van szó, hogy nekem az első igazi kapcsolatom ez volt. Nehogy bárki félreértse: nem arról van szó, hogy a Rachel előtti huszonöt évemet szigorú önmegtartóztatásban éltem volna le. Az se igaz, hogy annyira rusnya lennék, hogy a lányok rám se tudtak nézni. Volt már barátnőm, nem is egy, de azokkal mindig csak a baj volt. Mindegyikre illett az a közhely, hogy „a szerelemben az egyik fél mindig jobban szeret”. Vagy én rohangáltam hiába valaki után, aki csak játszott velem; vagy a csaj szállt rám. Rachel volt az első, akinél azt éreztem, egész okés ez az egész.
– Szóval hozzuk helyre, mi? De azért a pasid ne legyek, az még bonyolult – vontam le a következtetést elég gyerekesen. – Rachel, mi ez az egész? Minek kéne történnie, hogy tényleg újrakezdhessük? Megváltozzam, vagy micsoda?
– Ollie, ez nem rólad szól…
– Van valakid – vágtam rá, amivel anno meggyanúsítottam. Homlokráncolva nézett rám, és igazából én se tudtam mit mondani erre. Most már elképzelhetetlen volt az ilyesmi, még egy névvel se tudtam előhozakodni, akivel egyáltalán reális lett volna a feltételezés. Csak hülyülni akartam, de hát basszus, Rachel öt perce még teljes beleéléssel bőgött: jó, hogy nem érti most a viccet. Viszont most már ki kell vágni magam valahogy.
– Tessék?
– Van valakid – ismételtem meg ugyanolyan lekezelő stílusban, ahogy ő tette az előbb. – Szeretőt tartasz, vagy mi? Ian az, ugye? Gondolhattam volna, hogy nem tudsz elszakadni tőle, annyira szikrázhatott körülöttetek a levegő…
– Oliver! – szólt rám elképedve, aztán elnevette magát, mikor leesett neki a vicc. – Te jó ég. Konkrétan nincs pasi a Földön, akivel hűvösebb viszonyban lettem volna, mint Iannel. Nem tudom, létezik-e ilyen, de köztünk nulla kémia volt. Még ha nem lettél volna képben, akkor se jöttem volna össze vele.
– Akkor csak becsúszott. Képzelhetem, mennyire be lehettél csípve, hogy megtetted!
– Beteg vagy – nevetett ki. – Tudom, ez most szépítésnek hangzik, de már az első pillanatban éreztem, hogy felejtős a srác. Érdekes, mert amúgy nagyon kedves volt, meg se tudnám mondani, mi nem tetszett benne. Csak érted… egyszerűen nem passzoltunk.
– Persze, hogy értem. Ötven csajjal játszottam el ezt a „jöjjünk össze, még ha nincs is kémiánk” dolgot. Az eredmények olvashatók a levelekben. Vigyázat, spoiler: egyszer se lett jó vége.
– Hát, nem is tudom. Gillian Sadlerrel azért eléggé szikrázott körülöttetek a levegő – állapította meg, aztán nekilökött az ablaknak: épp úgy állt bele a kilincs a hátamba, mint akkor, a műteremben. – Legalább ötven vagyok, egy cuki jegygyűrűvel az ujjamon, de nagyon izgatónak találom a művészeket… kötözz ki a festőállványhoz, itass velem ájulásig temperafestéket, és csinálj velem, amit akarsz!
– Most átgondolnám, melyikünk a beteges – röhögtem fel hitetlenül. Aztán hirtelen mindketten megtorpantunk. Amíg hülyült, ijesztően közel hajolt hozzám: csak a játék része volt, de ahhoz pont elég, hogy mindketten zavarba jöjjünk.
– Így megjegyeztél minden részletet? – kérdeztem halkan. Tényleg arra számítottam, hogy ebből kihozhatok egy romantikus pillanatot – csak az a gáz, hogy addigra ő is kizökkent. Zavartan elfordult tőlem, hátrált két lépést, és csak aztán felelt, de azt se vádolhatom nyálassággal:
– Egy ilyet nem lehet elfelejteni. Ez a kép örökre beégett a tudatomba.
– Jaj, szegény – nevettem kényszeredetten, de valójában semmi kedvem nem volt a hülyéskedéshez. Nem tetszett nekem ez a bizonytalan helyzet. Értem én, hogy Rachel még nem állt készen erre, de akkor mégis mit csináltunk? Itt van előttem, a saját lakásomban, rám mosolyog, a legkevésbé se haragszik… tulajdonképpen teljesült a happy endünk, leszámítva azt az apró tényt, hogy nem léphetek hozzá három lépésnél közelebb. Mi ez az egész?
– Mi a baj?
– Semmi, csak… a rohadt életbe, mit húzod az agyam? – kiáltottam rá. – Figyelj, nekem ez így nem megy, nem is értem, mit vársz el ettől. Mi most akkor mik vagyunk egymásnak? Mert egyetlen általam ismert definíciót se tudnék erre mondani.
– Talán nem is kellenek definíciók.
– De igen, kellenek! Nem gondoltam volna, de ez így van! Mit akarsz, újrakezdjük, vagy holnaptól kezdve ne keressük egymást, de előtte még igyuk le magunkat és feküdjünk le? Vagy a legjobb – hogy maradjunk inkább csak barátok? Jelzem, hogy az baromira nem fog működni!
– Nem is mondtam ilyet…
– Ó, dehogynem! Jó, hogy nem jelented ki, hogy testvérként tekintesz rám – az lenne a következő lépés! Kész röhej, hogy végre idejöttél, megbeszéltünk mindent, és lezárjuk azzal, hogy barátzónába teszel…
– Nem tettelek oda – kerekedett el a szeme. – Soha nem mondtam ilyesmit, bár tudod, megérdemelnéd, hogy tényleg így bánjak veled. Mégis mit gondoltál… ne, inkább ne is mondd el, mit gondoltál. Elképesztően gyerekes vagy, ha azt hiszed, hogy ez egyik pillanatról a másikra tud menni.
– Inkább te vagy gyerekes, ha azt hiszed, elég lesz, ha egymással lógunk, aztán majd lesz valahogy, később kialakul minden – hadartam. – Nem akarok kétértelmű helyzeteket, nekem definíciók kellenek. Szeretsz engem?
Válaszra várva meredtem rá – és akkor megszólalt a telefonom.

Zseniális, ennyi szerencsém is csak nekem lehet. Muszáj volt elővenni a zsebemből, hiába terveztem úgy, hogy addig nézem Rachelt, amíg egyértelmű választ nem szedek ki belőle. Ráadásul egy ismeretlen szám hívott. Hát, ne is álmodj róla, hogy ezt felveszem neked.
– Beszélned kéne vele. Hátha fontos – szólalt meg bizonytalanul Rachel, mikor már kínosan hosszú ideje csörgött. Tudtam, hogy csak időt akar nyerni, de ha ez kell ahhoz, hogy egyenesen beszéljünk, akkor legyen.
– Halló?
– Szia, Oliver. Tudod, azt mondtad, felhívhatlak egyszer. Hát, most jött el ez a pillanat.
– Ne haragudj, nem mentettem el a számod – ismertem be. Egy lány hangja volt, de hát az utóbbi hónapok eseményeit tekintve, ez még nem jelentett túl nagy támpontot.
–  Mandy Wills vagyok.
– Igen? – Hát persze, őt még speciel nem hallottam józanul beszélni. – Nos, tökéletes időzítés volt. Most komolyan, hetekkel ezelőtt találkoztunk, és bármikor rendelkezésedre álltam volna, hogy a világ dolgairól elmélkedjek veled, erre sikerült kiválasztanod az egyetlen percet, amikor…
– Rachellel beszélsz? – vágott közbe. – Jaj ne, úgy sajnálom! Gondolhattam volna, hogy nem érsz rá!
– Most már mindegy, úgyis… na, várj csak, honnan veszed ezt?
– Körbeért az infó, ugye? – sóhajtott bűntudatosan. – Ne haragudj, de hát te is láthattad, hogy nem vagyok beszámítható! Minden baromságot összehordtam neked, nulla valóságtartalommal…
– Körbért az infó? Miről?
– Hát hogy Rachel katasztrofális randija, meg Ian…
– Várj egy percet! – szakítottam félbe, és Rachelhez fordultam. – Ez a randipartnered… mit is mondtál róla?
– Három évig járt egy lánnyal, és nemrég szakítottak.
– És ezt a lányt nem véletlenül Mandy Willsnek hívják?
– Te jó ég – vigyorodott el. – Ezt nem hiszem el! Pedig mondta is a nevét, aztán olvastam a leveledben, de nem raktam össze…
– Az első találkozáskor felhozta az exbarátnőjét? Pazar egy randi lehetett.
– Fogd be. Hű… ezt soha nem gondoltam volna.
– Viccelsz? Fent van a listámon a majdnem pasid volt barátnője! – Most már én se tudtam letörölni a vigyort a képemről. – Ez milyen durva sztori… senki se hinné el!
Más kérdés, hogy ha ezt elmesélnénk, a hitelességünk már a listás résznél elbukna. Már az is olyan dolog, amit senki se tudna komolyan venni.
– Add ide – kapta ki a telefont a kezemből. – Mandy? Szia, itt Rachel, és azt szeretném mondani…
– Szóval te vagy Rachel! Részemről a megtiszteltetés, már sokat hallottam rólad… bocsi, befogom. Mondjad, mit szeretnél.
– Csak azt, hogy tudd, a világ legbénább randiját kényszerültem eltölteni a te szerelmeddel, aki még mindig halálosan beléd van esve, és nagyon szeretné, ha újrakezdenétek. Ja, és mellesleg nincs értelmes ember, aki bevenné ezt a „sose voltam szerelmes” dolgot. Már akkor gyanús volt, mikor olvastam a levelet rólad.
– Hé! – kiáltottam fel. – Nekem tök hihetőnek hangzott.
– Azért mondtam, hogy értelmes ember – oltott le vigyorogva Rachel, és Mandy is egyetértett a vonal másik végén. Hát ez kész. – Szóval, Mandy, szerintem jobb lenne, ha visszaszereznéd magadnak Iant. Még pár ilyen kényszerrandi, és a végén tényleg összejön valaki mással.
– Mondod ezt épp te – állapította meg Mandy. Jogos. – Ott álltok egymás mellett, már ez a félperces beszélgetés alapján imádlak titeket együtt – mégis mi a jó életre vársz?
– Nézd, a mi helyzetünk egy kicsit komplikáltabb…
– Mandy, inkább azt mondd meg, mi ez az egész – vágtam közbe, mielőtt még ezek ketten a fülem hallatára vesznek össze a kapcsolatunk jövőjéről. Ennyire azért nem vagyunk elveszettek Rachellel.
– Nem nagy sztori – érkezett a válasz. – Együtt voltunk, nagy volt a szerelem, aztán valami hülyeség miatt összekaptunk. Én hozzácsapódtam Isabel Cardonáékhoz, és elkezdtem terjeszteni, hogy soha senkibe nem voltam szerelmes. Nem volt nagy nehéz, mivel korábbról nem ismertek, és mindent elhittek nekem – csak a testvérem volt a közös pont, de ő tartotta a száját, sose buktatott volna le. A végén már én is egészen elhittem a dolgot. Mikor találkoztunk, az volt a mélypont, akkor voltam a legjobban kétségbeesve. Azóta kicsit már jobban vagyok. Iant meg ezek szerint rávették, hogy vakrandizzon – nem tudom, honnan vannak közös ismerősei Rachellel, de gondolom, ez is Isabel köréből lehet valaki. Nem tudtam róla egyébként, Isabel azután hívott fel a hírrel, hogy becsöngettél hozzá. Ő olvasta a leveleket, plusz ismerte Rachelt: nem volt nagy szám összerakni a sztorit. Azóta annyira izgulok, hogy mikor fogtok végre összejönni!
Ez az utolsó mondat talán nem kellett volna. Sokatmondóan néztem Rachelre, de ő a telefon felé fordult:
– Na, látod, ez nem elég bizonyíték arra, hogy még szeret téged? Menj, keresd meg, mondd el, hogy sajnálod! Három éve voltatok együtt, ezt csak nem fogod egy hülyeség miatt eldobni magadtól?
– Könnyű azt mondani…
– Lila a hajad, és hazugságokat terjesztesz magadról – emlékeztette Rachel. – Azt hiszem, szükséged van erre a fiúra.
Mandy elgondolkodott. A hirtelen csendet próbáltam felhasználni arra, hogy beszélek Rachellel, de Mandy pont rosszkor szólalt meg, aznap másodjára:
– Talán igazad van. Este fel fogom hívni.
– Köszönöm! – vágta rá diadalmasan Rachel. – Szurkolunk nektek.
– Mi is nektek. És… köszi. Annyira jó fejek vagytok mindketten. Úgy örülök, hogy a része vagyok a sztoritoknak.
– Sok sikert! – felelt, és gyorsan lecsapta a telefont. Aztán türelmetlenül nézett rám: nem tán eszébe jutott, hogy félbehagytunk egy elég fontos témát?
– Nos? Döntöttél?
– Olyan aranyosak lesznek együtt – gondolkodott el. – Nagyon durva ez a helyzet, nem?
– Légy szíves, ne húzzuk már az időt. Szeretném hallani.
– Nem, előbb én szeretném hallani.
– Mit? Hogy… szeretlek? Nem elég egyértelmű?
– Tőlem nem elég egyértelmű?
– Sokszor nem volt az.
– Mert a te részedről mindig az volt – nevetett fel.
– Ne már. Ennek nem így kéne történnie, most nem ezen kéne kattognunk. Próbálok haladni, de csak hátrafelé léptünk egyet. Mi lesz ebből?
– Hát, ha egyikünk se mondja ki… – mosolyodott el, és közelebb lépett. Éreztem, hogy mi fog következni, végig tudatában voltam a dolgoknak, mégis teljesen lesokkolt, mikor megcsókolt.
– Na, mi az? – kérdezte halkan, mikor észrevette, hogy elakadt a lélegzetem. – Nem ezt vártad?
– A fenébe is… négy hónapja erre vártam.
Most én húztam magamhoz a derekánál fogva. Igen, ez azt hiszem, kimerítő definíció lesz.

– Mekkora egy ribanc vagyok.
Ha egy lány az ágyadból felkelve ezt állapítja meg magadról, az soha nem jó jel. Most viszont csak röhögtem rajta.
– Amíg nem kérsz érte sokat, nincs kifogásom ellene.
– Hülye – dobta felém a kispárnát Rachel, és a ruháiért nyúlt. – Mi lesz velünk?
– Szerintem hozzám kéne költöznöd.
– Mi? – fordult felém döbbenten. – Nem gondolod, hogy kicsit elsietnénk?
Elgondolkodtam. Tényleg elhamarkodott döntés lenne, viszont bizonyos szinten logikus.
– Gondolj bele. Hogy fogsz munkát találni, amíg a szüleid nevenincs kis falujában laksz? Már bocsi. Ha helyre akarod hozni az életed, a városba kell költöznöd. Itt bőven lenne hely, anno úgyis gyakorlatilag nálam laktál, annyit voltál itt. Ha nagyon szeretnél, később leléphetsz, ha lesz munkád, és ki tudsz fizetni egy saját lakást. Na, mit szólsz hozzá?
Mosolygott, ez jó jel. Igazából a legésszerűbb megoldást ajánlottam fel neki, ezt nem tagadhatja. Meg persze azt is vegyük hozzá, hogy ha velem lakik, akkor sokkal nehezebb lesz átírnia ezt a most rögtönzött definíciónkat. Egyelőre úgy tűnt, minden oké köztünk, de ki tudja, mi lesz holnap ilyenkor? Be kell biztosítanom ezt a helyzetet, ha már ennyit küzdöttem érte.
– Ez akkora őrültség, hogy nem tudom józanul végiggondolni – mondta ki végül.
– Akkor jó hírem van. Szombat van. Frank azt mondta, találkoznunk kéne a Candyben. Ja és valami olyat is mondott, hogy reméli, te is jössz.
– Amikor még tiszta hülyének nézted ezért a kijelentésért. Mi van, a jövőbe lát?
– Inkább csak túlságosan ismer minket – vontam meg a vállam. – Vagyis téged. Tudja, hogy úgyse bírod ki nélkülem…
– Igen? Te vagy az, akinek ötven csaj kellett, hogy elfelejtsen engem!
– És még így se sikerült – húztam magamhoz, hogy újra megcsókoljam. – Szerezzünk nekik egy jó napot, hadd mondják el magukról, hogy megint igazuk lett. Este nyolckor Candy?
 – Benne vagyok.

Szombat este nyolc volt, és alapvető volt, hogy úgy döntünk, nem haza, hanem a Candy’s Pubba megyünk. Egyértelmű, hogy ez volt a törzshelyünk, mivel Franké Candy’s Pub. Na de mielőtt kiosztanátok a lapokat, hogy Oliver Brooks = lúzer, Frank Hartman = nagymenő haverja, elmondanám, hogy a Candy’s Pub nem épp egy flancos szórakozóhely, már romkocsmának is elég béna hely, konkrétan a csőd szélén áll. Candy ráadásul nem az aktuális barátnője neve, aki valami könnyvérű kiscsaj – hanem Jeanette Charlein, a leglazább és legőszintébb lány, akit ismerek. Cambridge-ben tanult, újságíróként dolgozik, társastáncol, és belehalna, ha róla neveznének el egy romkocsmát. Ennyit a sztereotípiákról.
– Nem mondjátok komolyan! – kiáltott fel Frank az egyik hátsó asztal mögül, mikor megérkeztünk. Felállt, és ütemesen tapsolni kezdett, mire mindenki felénk nézett, és több vendég csatlakozott is az éljenzéshez. Mit mondjak, meglettem volna a köszöntője nélkül is.
– Többiek? – kérdeztem lazán, mint aki észre se veszi, hogy a figyelem középpontjába került.
– Dylan még sehol, Jeanette pedig… – Itt elhallgatott, de jeleztem neki, hogy minden oké, ezért folytatta – egy pillanatra ment csak ki, valami telefont kellett elintéznie. De ti ezt soha nem fogjátok lemosni magatokról! Hónapokig bénáztatok, minden létező hibát elkövettetek, és ma végre megtörtént! Olyan hülyék vagytok… tudtam, tudtam, tudtam, hogy úgyis összejöttök! Látjátok, én megmondtam…
– Azt hiszem, meggondolatlanul fogadtam el a meghívást – fordult felém Rachel. – Úgy emlékeztem, normális barátaid vannak.
– Akkor tényleg nagyon rég szakítottunk.
– Hé! – kérte ki magának Frank. – Nem mintha nem tudtam volna az első perctől fogva, hogy lesz ebből még Play gomb a Pause helyett – idézte a szavakat, amivel felkonferáltam neki a szakításunkat. Hű, nem is gondoltam volna, hogy emlékszik.
– Szóval tudtátok, hogy úgyis összejövünk.
– Még szép. Máskülönben nem kezeltük volna olyan lazán a helyzetet.
Oké, ennek örülök, hülyén is vette volna ki magát, ha aznap este lelkizni kezdünk. De akkor is…
– Tudtátok, hogy nem komoly a gond, mégis hagytátok, hogy leigyam magam?
– Bármilyen indok megfelel az iváshoz – vigyorodott el. – De most komolyan, fogalmunk se volt arról, hogy ez igazi szakítás, és téged is megvisel. Azt mondtad, örülsz neki, hogy vége!
– Persze, hogy azt mondtam, mert nem akartam, hogy sajnáljatok! De hát rájöhettetek volna…
– Komolyan ezt várod két pasitól? – jelent meg az asztal mellett Jeanette. – Ne haragudjatok, munkaügyben kerestek, Neal Garner volt az…
– Aki beajánlott az újságodhoz? – érdeklődött Rachel. Persze, a levelekből az ilyen dolgokkal is képben van. Jeanette zavartan bólintott, aztán mindketten nézték egymást, egy szó nélkül. Igen, sejteni lehetett, hogy az első találkozás nem fog simán menni.
– Mi még nem találkoztunk. Jeanette vagyok – törte meg végül a csendet, nem mintha szükség lett volna a bemutatkozásra.
– Rachel. Nagyon örülök.
– Én is. És… gratulálok. – Leült az egyik székre, miközben Rachel még mindig őt nézte, valószínűleg próbálta kideríteni, hogy ez a gratuláció mennyiben volt gúnyos, és mennyiben őszinte. Talán emlékeztetnem kellett volna rá, hogy kiről is beszélünk.
A feszültség érezhető volt. Frankkel váltottunk egy ideges pillantást: sejtettük, hogy kínos lesz az első találkozásuk, mégse készültünk semmilyen vészforgatókönyvvel.
Most lett volna itt az ideje a témaváltásnak, valami hülyeség benyögésének, de természetesen semmi jó nem jutott eszembe. Mind a négyen csöndben ültünk, egymás tekintetét kerülve, és már nagyon kínos volt az egész – mikor váratlanul meg lettünk mentve.
– Sose találjátok ki, kivel fogok randizni – hallottam a hátam mögül. Igen, Dylan Cardiffnek kábé eddig terjednek a gondolatai.
– Nem, de szerintem kár is találgatnunk. Jövő hét ilyenkor már a nevére se fogsz emlékezni – vágta rá gondolkodás nélkül Jeanette. Rachel halkan felnevetett mellettem: igen, régebben ő is ugyanígy szívatta Dylant az életfelfogása miatt. Gondoltam én, hogy meg fogják érteni egymást Jeanette-tel, nem lesz itt semmi gond…
– Ugyan, kérlek. A jövő hétvégén randizni viszem... és Oliver, most fogd be a füled – utasított, amit természetesen nem tettem meg – Loretta Brookst.
– Hogy mi van?
– Jól van, nyugodj már le! – emelte fel a kezét védekezően. – Tudtam, hogy ki fogsz akadni…
– Még szép! Ha megpróbálsz randizni a húgommal, én esküszöm, kinyírlak!
– Ugye, feltűnt, hogy már elmúlt tízéves? Figyelj, tudom, hogy mire vállalkozom. Sokat beszéltünk az utóbbi időben, és ő is bír engem – nem mintha ez kérdés lenne. Már nem kislány, tudja, hogy mit jelent egy randi, és ő se gondolja olyan komolyan, akkor meg miért ne találkozhatnánk?
– Szóval azt próbálod beadni nekem, hogy a húgom nem gondol komolyan egy randit – röhögtem ki. – Felejtsd el. Még csak nem is illetek egymáshoz!
– Ezt hadd döntsük el mi, oké? Ünnepélyesen megfogadom neked, hogy jófiú leszek, ez így megfelel?
– Egyáltalán nem felel meg. Nem engedem, hogy Loretta legyen az ötszázadik csaj az életedben…
– Nem azért, de tökmindegy, hogy hanyadik, ha utolsó lehet – jegyezte meg halkan Rachel.
– Mert egészen komoly esélyeket látunk arra, hogy ő lesz az utolsó, ugye?
– Na és ha nem lesz az? – szólt közbe Jeanette is. – Nem ismerem annyira a húgodat, de gondolom, tud vigyázni magára. És azok után, amiket te műveltél, nem fog hallgatni rád, ha kioktatod.
Kényes téma. Lélegzet-visszafojtva meredtem rájuk, biztosra vettem, hogy kínos csönd következik, de valami egész más történt.
– Igaza van – csatlakozott Rachel. – Nem azért, de Loretta sokkal érettebb személyiség nálad.
– Hogy mi? – kiáltottam fel. Oké, egyetértést akartam a két lány közt, de nem úgy képzeltem el, hogy akkor mindketten ellenem fordulnak! Márpedig ha ezek ketten összefognak, én halálra leszek szívatva.
– Neki soha nem jutott volna eszébe ekkora baromság.
– Persze. Ő legalább tudja, hogy részegen és szerelmesen nem teszünk ígéreteket.
– És ha mégis, nagyobb sikerrel csinálta volna végig, nem úgy, hogy minden második alkalommal porig alázzák…
– Második? Örülnék, ha legalább egy pontot teljesített volna. Ötvenszer égette le magát, és bizonyította be, hogy milyen közveszélyes!
– Befejeznétek? – szóltam rájuk élesen, mire csak összevihogtak. – Köszönöm, Jeanette, most elérted, hogy teljesen kiábránduljon belőlem…
– Az már rég megtörtént – vágták rá szinte egyszerre. Nagyszerű. Gondoltam, hogy ez az este arról fog szólni, hogy mindenki engem olt, de ilyen durva össztűzre nem voltam felkészülve.
– Tökmindegy – váltottam témát. – Akkor sem jöhetsz össze vele.
– Miért? Csak egy normális érvet mondj!
– Nézd, Dylan, én egészen megértem Ollie-t – vonogatta a vállát Frank. – Így is elég hülye van ebben a családban, nem szükséges, hogy még te is beházasodj oda.
– Beházasodni? – visszhangzottam. – Azt próbáld meg… nem elég, hogy kiszúrtad magadnak az egyetlen lányt, aki tiltólistán van…
– Az egyetlen? – vigyorodott el. Jó ég, gondolhattam volna, hogy úgyis kiforgatja a szavaimat!
– Nem úgy értettem, és bármire is készülsz, előre szólok, hogy…
– Helló, csajszi – húzódott közelebb Rachelhez, aki nevetve forgatta a szemét. Ha Dylan így szokott ismerkedni, akkor nem is csodálom, hogy még nem volt komolyabb kapcsolata. – Mi lenne, ha hanyagolnánk egy kicsit a társaságukat, és meginnánk valamit ketten? Jut eszembe, jól áll ez az új haj. Nemrég estél át egy szakításon, ugye?
– Merthogy?
– A lányok akkor szoktak a fodrászhoz rohanni, ha lezártak egy pasit az életükben.
– Most, hogy mondod... a volt pasim egy gyökér volt, szóval épp itt az ideje, hogy valaki segítsen elfelejteni őt.
– Volt pasid? – értetlenkedett Jeanette. – Nem úgy volt, hogy ti ketten újra…
– Együtt vagyunk – nyugtattam meg. – De ha így folytatja, már nem sokáig. Tudod, mit Dylan? Vigyed a húgomat, nekem ugyan tökmindegy!
– Komolyan?
– Persze. Neked legalább tudom a lakcímedet. Ha esetleg megbántanád, akkor tudom, hova kell mennem, hogy eltörjem a kezedet.
– Mindenki egy ilyen haverról álmodik – felelt cinikusan. Hé, a helyében örülnék neki, hogy egyáltalán engedélyt kaptam!
– És hova fogod vinni?
– Mit tudom én. Gondolom, ide, a Candybe. Be szokott válni.
– Azt biztos nem – rázta a fejét Frank.
– Mi, már te is kezded? Nem elég elit, vagy mi? Mi bajod van a saját bároddal?
– Csak annyi, hogy holnaptól zárva leszek egy ideig. Átalakítjuk egy kicsit a placcot. Ez a romkocsmás hangulat már lejárt lemez, szeretném, ha többfunkciós hely lenne. Kávézó, reggelizőhely, hogy ne csak a huszonévesek találjanak meg minket, hanem minden célközönség…
– Reggelizőhely? – kérdezett rá Dylan felháborodva. Úgy tűnt, eléggé sokkolja a hír. – Ez most komoly? Hány évesek vagytok, hetven?
– Figyelj, előbb-utóbb fel kell nőnünk, nem lóghatunk mindig egy lepukkant bárban…
– Felnőni? Hát, ez egyre jobb! Tudjátok mit, erre nem vagyok kíváncsi! – kiáltott fel, és színpadiasan átült egy másik asztalhoz, tettetve, hogy nem hallja a folytatást.
– Mi baja van ennek?
– Nem hajlandó elfogadni, hogy megkomolyodunk – állapítottam meg. – Miért van olyan érzésem, hogy pár év múlva súlyos önértékelési gondjai lesznek…
– Ráadásul igazságtalanul hisztizik – sóhajtott Jeanette. – Nem arról van szó, hogy minden megváltozik. Ugyanúgy megmaradna ez az esti hangulat, csak szeretnénk, ha napközben is üzemelne, és hozna egy kis hasznot, mielőtt csődbe kerülünk.
– Többes szám? – vigyorodtam el óvatosan. – Együtt csináljátok?
– Mondhatjuk. Nem sok időm van az újság mellett, de igen, szeretnék besegíteni.
– Ez annyira jól hangzik! – feleltem elismerően. – Tényleg, jók lesztek együtt. És igazatok van, kell ide egy kis változás…
És akkor beugrott az évszázad legzseniálisabb ötlete. Nem hittem volna, hogy már ma megoldhatjuk ezt a problémát, de hirtelen minden összeállt. Egy géniusz vagyok, de tényleg, nem is tudom, hogy nem jutott eszembe eddig!
– És figyeljetek – folytattam, lehalkítva a hangomat. – Egy ilyen projekthez elég sok pénz kell… amit nem árt, ha valaki felügyel.
– Megállapítottad a modern gazdaság lényegét, igen – bólintott Frank. Közben Rachel egyre lejjebb csúszott a széken, és igyekezett láthatatlanná válni. Már tudta, mit akarok ebből kihozni.
– Csak mert eszembe jutott, hogy tudnék ajánlani egy szakképzett, tapasztalattal rendelkező közgazdászt, akinek ez gyerekjáték lenne.
– Rachel? – fordultak mindketten felé. – De hát van másik állásod…
– Hosszú sztori – legyintett ő. – És nem kell, ha nem szeretnétek. Nem akarok sajnálatból munkát kapni, vagy ilyesmi… meg zavarnék is… úgy értem, ez most fontos kettőtöknek, csak feleslegesnek érezném magam…
– Ne hülyéskedj már! – szólt rá Frank. – Felveszünk, hogy ne vennénk fel? Ennél jobb ötletet én se találtam volna ki
– Most komolyan? Nem akarok zavarni…
– A legkomolyabban. És ha szeretnéd, Ollie-t is felvesszük a konyhára.
– Nem tudsz annyit fizetni – ráztam a fejem határozottan. Nekem van állásom, kösz szépen, nem szeretném egész nap a hülye reggeliket sütni a nyugdíjas vendégeiknek. Azért még maradt ennyi önérzetem.
– Oké, akkor ő sztornó, de téged szívesen látunk – mosolygott rá szélesen Jeanette. – Gondolj bele, mennyivel nagyobb buli, mint egy tökidegen irodában ülni egész nap!
– Oké, megegyeztünk – vonta meg a vállát zavartan.
– Na, emberek, leakadtatok már a témáról? – fordította vissza a székét Dylan. – Mert akkor van egy jó sztorim arról, hogy hoztam össze Olivert és Rachelt.
– Azért ne romantizáld túl a szerepedet – forgatta a szemét Jeanette. – Nagyon ügyes voltál, tudjuk, de szerintem nélküled is megtalálták volna egymást.
– Jaj, kislány, én nem arról beszélek! Az első találkozásukról.

– Az első találkozás – ismételte meg Rachel hitetlenül. – Mégis mi közöd volt ahhoz?
– Elég sok, ami azt illeti – ismertem be. Már húztam az agyát egy ideje azzal, hogy becsaptam, mikor először megszólítottam, de még nem vallottam be, hogy történt. Viszont előbb-utóbb ki kell derülnie az igazságnak. Miért volt egy olyan tippem, hogy ez ma este fog megtörténni?
– Miről beszélsz?
– Azzal szólított meg, hogy segíts megjavítani a laptopját. Nos, én intéztem el, hogy vírust kapjon – dőlt hátra elégedetten Dylan. – Lehet megköszönni.
– Igazából engem kért meg először – szólt közbe Frank. – Valamikor hajnalban hívott fel, hogy van egy új csaj a munkahelyén, iszonyú jól néz ki, és valószínűleg számítógépzseni. Kéne valami indok, amivel megszólíthatja.
– Akkoriban nagyon elhitte magáról, hogy igazi hacker, és sajnos én is hittem neki – magyaráztam. Igen, Franknek vannak ilyen hirtelen elhatározásai, és akkor két hétig a legrandomabb témák szakértőjének érzi magát, aztán ráun az egészre. – Háromszor csinálta meg a vírust, egyszer kis híján tönkretette a gépet, de mindig inkább letörölte a módosításokat. Azt mondta, ha tényleg értesz a gépekhez, akkor öt perc alatt helyrehozod, és én fogok kínos helyzetbe kerülni, amiért még ennyit se tudok. Végül inkább megkerestem Dylant, aki nem egy nagy informatikus, de legalább vannak kontaktjai. Egy ismerőse elintézte nekem, hogy vírusos legyen a gép.
Annyira, hogy Rachel se tudta róla leszedni. Ritka hülyén jött ki az egész: azt akartam, hogy okosnak érezze magát, mikor velem beszél! Kicsit zavarba hoztam, de azt hiszem, értékelte a szándékot, mert a számát is megadta a végén. A laptopot végül szervizbe vittem, és odafele felhívtam Rachelt, hogy lenne-e kedve elkísérni. Nevetett rajtam, de sajnos nem ért rá. Kár, pedig pazar első randi lett volna.
– Hát, ezt nem hiszem el! – csóválta a fejét. – Mármint, gondoltam, hogy a laptop csak egy ürügy volt, de hogy direkt vírusozd le… te akkora idióta vagy!
– Elég gyenge módszer azokhoz képest, amiket pár idegen csajnál vetettél be a lista kedvéért. Lehettél volna kreatívabb – jegyezte meg Jeanette, aki ugye szintén először hallotta a sztorit. Sajnos muszáj volt igazat adnom neki.
– Akkor nem is tetszett, Rach?
– Ezt még meggondolom. Erre még innom kell egyet – nyúlt a pohara után. Nemsokára mindenen vihogni kezd, és drasztikusan romlanak a koordinációs képességei, jutott eszembe, és önkéntelenül is elmosolyodtam. Fura, hogy mennyire megnyugtató érzés ennyire ismerni valakit. Bármennyire szükségem van a pörgésre, az új dolgokra, a rendszertelenségre, azért kell melléjük egy biztos pont is – amit talán ma este találtam meg. Ahogy Rachel letette a poharat, és rám mosolygott, hirtelen lesokkolt az érzés, hogy mennyire szerelmes vagyok.
– Szerintem próbáljuk meg.
– Mit?
– Ezt a költözés dolgot – mondta. – Őrülten hangzik, de azt hiszem, menni fog. Egy kicsit tartok tőle, de úgyis megoldjuk valahogy. Ha meg nem, akkor dönthetünk úgy, hogy másik lakást keresek, nekem mindegy, ez nem változtat köztünk semmit. De nem is gondolom, hogy erre szükség lesz. Mert gondolj bele előbb-utóbb úgyis meg kéne tennünk, ez a normális viselkedés, még akkor is, ha még soha nem laktam együtt egy pasimmal se, valahogy nem jutottunk el odáig, téged pedig biztos az õrületbe foglak kergetni a rendmániámmal…
– Fogd már be – vigyorodtam el, és megcsókoltam. Igen, ez az a biztos pont, és azt hiszem, ő is egyetért ebben. Az előbb azt mondta, mindegy, hányadik vagy, ha utolsó lehetsz – és szerintem nem csak Dylanékre utalt ezzel. Abban a pillanatban ugyanis egyetlen nevet se tudtam volna felidézni a listámról. Talán voltak csinosabb, sikeresebb, érdekesebb csajok rajta, de kit érdekel? Csak egyetlen név szerepelt mind az ötven levélben.
Lehet, hogy ez a lényege az egésznek: hogy a szerelem nem mindig valami váratlan, megmagyarázhatatlan, mindent felforgató dologként robban be az életedbe. Van, hogy végig ott áll előtted, végig a mindennapjaid része, és csak későn veszed észre, mennyit jelent neked. Nem forgat fel semmit, csak épp nélküle minden felborulna. És ettől lesz igazán erős érzés.
Valahonnan messziről hallottam, hogy Dylan és Frank vitatkozni kezdtek valami elvi hülyeségen, Jeanette pedig próbált dönteni köztük, de az lett a vége, hogy felváltva osztotta mindkettejüket. A pasiját jobban, csakis a rend kedvéért. Egyébként úgy tudom, Frank visszakapta már azt a "szeretlek"-et, bármilyen nehéz is ezt most elhinni róluk. Nem vettek rólunk tudomást, de ha észrevettek volna, se éreztem volna magam kínosan. Minden pont így volt tökéletes. Persze, vannak még dolgok, amiket helyre kell hozni, amiken még dolgozni kell, de az eddigiekhez képest az már semmiség.
Nem is sajnálom, hogy így alakult. Hányszor játszottam az agyam, és nyafogtam, hogy így meg úgy visszafordítanám az időt! Alig gondoltam bele, hogy akkor mi lett volna a kihívás helyett – most viszont már biztos, hogy nem cserélném el ezt a négy hónapot semmiért, mert enélkül nem lett volna ez az este, Rachel, de talán még a barátaim se. Egy homályos emlék egy közepesen jó kapcsolatról: ennyi maradt volna Rachelből, ha aznap elfogadom a szakítást, és nem írom meg a leveleket. Talán már rég továbbléptem volna – de nem akarom megismerni azt a másik lányt, aki utána következne. Nem illenénk egymáshoz, ebben biztos vagyok, ahogy abban is, hogy neki valaki mást kell megtalálnia. Épp úgy, mint annak az ötven lánynak a listámról. Nem passzolunk egymáshoz, kívánom, hogy találj valaki mást – hű, lehet, hogy nekik kellene elküldeni a legelső Rachelnek szóló levelet. Több igazságot találnának benne, mint az eredeti címzett, de tényleg.
Bármilyen bizarrul is hangzik, érdekel, hogy mi van velük. Szeretném tudni, tényleg fájt-e nekik a találkozásunk, gondolnak-e még rám, elérték-e a céljaikat, és egyáltalán, mennyire volt pontos az a vékony keresztmetszet, amit az életükből megmutattak, mikor megismerkedtünk. Epizódszereplők voltunk egymás életében, csak a szükségeset mutattuk meg magunkból, és ez így normális, de mégis… szeretném tudni, merre járnak.
Már sajnálom, hogy kitöröltem a telefonszámukat. Egy-kettő talán még megmaradt, őket valamikor fel kellene hívni, csak hogy tudják, milyen sztoriba kerültek bele akaratlanul is. A többiek ügyében pedig annyit tudok tenni, hogy figyelem az utcákat, hallgatom az ismerőseim beszámolóját, hátha úgy akarja az élet, hogy még egyszer összefussunk. Persze, a neten öt perc alatt megtalálom őket, de azt valahogy csalásnak érzem. Ennek megtörténnie kell, nem egy kierőszakolt dologgá válnia. Különben is, mit kezdjek ennyi névvel, alapítsak velük klubot? Mert kicsit furán nézne ki az a terem, ahol ők mind összegyűlnének…
Talán az lenne az értelmes döntés, hogy ne keressem őket, ne zavarjam össze ismét az életüket, de én szeretnék mindent tisztázni. Hallaniuk kell ezt a történetet, még akkor is, ha már rég elfelejtkeztek rólam. Nem hiszem, hogy ezek után haragudni tudnának rám, de ha mégis, azt is megértem. Megérdemlem, amilyen hülye voltam néha.
Hülye voltam, az igaz, de talán még súlyosabb, hogy szerelmes voltam. Igen, végig az voltam; most már tudom, hogy ez nem olyan dolog, amit ki-be lehet kapcsolgatni. És szerintem nem kell több, mint találni valakit, aki mellett nem is akarod ezt megtenni. Úgyis lesz valaki, mert azt úgyse hagyja az élet, hogy egyedül cipeld a saját hülyeséged és furcsaságod terhét. Bármilyen reménytelennek tűnik a helyzet, bármennyire azt gondolod, hogy téged senki se tudna elviselni – de igen, lesz valaki. Ebben biztos vagyok.
Szóval lányok. Ha legközelebb egy zavarodott, labilis érzelmi állapotú fiú megközelít titeket valami halálosan béna szöveggel, hogy aztán kétségbeesetten próbáljon átverni titeket, ne menjetek bele a játékba. Ha megsértődtök, akkor feldobjátok a napját, de nem segítetek a helyzeten. Hagyjátok nyugodtan a francba az egészet, teljesen igazatok lesz. De még jobb opció, hogy a vállánál fogva megragadjátok szerencsétlent, és türelmesen átirányítjátok a lányhoz, akihez igazából tartozik. Mindig lesz egy ilyen lány. És ne legyetek rá dühösek. Nem akar nektek rosszat, nem bunkóságból kezd ki veletek. Csak épp el van veszve egy kicsit.

Ugye, meg tudjátok érteni?